Éjszaka van. Sötét, hideg éjszaka. Nem tudok aludni. Ébren forgolódom órák óta. Nem tudok visszaaludni, pedig teljesen elfáradtam a sok munkában és abban, hogy mindenki nekem sírta el a bánatát. De az senkit nem érdekelt, hogy én milyen gondokkal küzdök folyamatosan. Igen, van munkám, van pénzem, de a magánéletem jó ideje romokban hever. Ez nagyon megvisel, nincs kivel megosztanom az életem, csak felszínes, szexen alapuló kapcsolatra vágyó lányok vesznek körül. A telefonomra pillantok: hajnali negyed kettő múlott.

Nem vagyok álmos. Felülök az ágyban és gondolkodom. Nem jutok előbbre, nem jutok közelebb a megoldáshoz. Felkelek, felöltözöm és úgy döntök, sétálok az éjszakában. Ilyenkor a legnyugodtabb a város, alig vannak az utcán. A hideg levegő az arcomba csap. Meg sem érzem, csak baktatok egykedvűen keresztül a városon. Nincs konkrét célom, csak ki akarom űzni a kavargó, zavaros gondolatokat a fejemből. Néhány autó suhan át a városon, nem törődöm velük, ahogy az utcán magukat vagányan produkáló fiatalokkal sem. Nem térek ki előlük, mikor szembe jönnek velem. Próbálnak belém kötni, de csak egykedvűen odébb lököm őket.

Egyikük kötözködni próbál, de a többiek leállítják. Hallom, ahogy mondják neki, nem érek annyit. „Senkinek nem érek annyit…” szól a fejemben a keserű gondolat. Élvezem a hideg, tiszta levegőt és a csillagfényes éjszakát. A város egy részén frissen sütött pékáru illata terjeng. Mélyen magamba szívom a különböző sütemények illatát. Még sokáig érzem az orromban a kellemes illatokat, miközben keresztülsétálok a városon. Lassan elhagyom a lakott területet. A csend körbeölel. A gondolataimba mélyedek, közben elérek a város határában csendesen csordogáló folyóhoz.

„A vén folyó…” gondolom magamban. „Mily békésen csordogál a sötét csendben… több millió éve…” közben lassan felsétálok a hídra és hallgatom a halk csobogást. A lámpák fénye még éppen ideér, de a híd túloldalán már komor sötétség honol. Néha a távolban felvillan egy-egy autó fényszórója, ezzel jelezve: a sötétségen túl is van élet.

A híd közepén állok. Az alant csordogáló sötét vizet bámulom. A távolságot méregetem. „Nincs mit vesztenem… Ez így nem élet…” Nem hagytam búcsúlevelet, úgysem értené senki sem.

A fejemben lejátszom a dolgokat, mi, hogyan fog történni az ugrás után. A kb. 10-15 méteres zuhanás után a vízbe csapódok, ami azonnal körülölel. A ruhám gyorsan átázik. A hideg víz hipotermiát idéz elő. Először felélénkíti a vérkeringésem, majd gyorsan csökkenni kezd a testhőmérsékletem. A vízzel megtelő cipőm a mélybe húz. Egy darabig küzdök a levegőért, majd megadom magam a jeges, fagyos halálnak. Megfulladok. Nem egy gyors halál, ennek ellenére egész vonzónak tűnik…

Holtan biztos nem leszek szép látvány. Azt mondják, a vízi hullák nagyon csúnyán néznek ki. Nem tudom, még sose láttam vízbe fulladt halottat. Egy rendőrautó áll meg mellettem, érdeklődnek, mit csinálok a hídon. Egykedvűen válaszolgatok a kérdésekre, miközben igazoltatnak. Szonda villan a kezükben. Belefújok. Látják, hogy nem ittam, így tovább állnak. Megvárom, míg eltűnnek az éjszakában. A következő pillanatban már ugrom is. Alig pár másodperc után a vízbe csobbanok.

Minden úgy történik, ahogy elképzeltem. A víz körbeölel. Hideg. Nagyon hideg, alig pár fokos. Pillanatok alatt átfagyok, miközben a folyó sodor magával. A levegőm egyre jobban fogy. Nem harcolok a fellépő oxigénhiány ellen. Lassan minden elsötétül előttem. Megadom magam a vágyott halálnak, a megnyugtató sötétségnek, a semminek. Ennyi volt egy élet…

Hangfoszlányok. Mozgolódást érzek magam körül. Nem tudom, mi zajlik. Mi történik, csak sötétséget látok, félszavakat hallok. Valaki megérinti a kezem. Beszél hozzám folyamatosan. Simogat. Nem értem a szavait, csak a belőlük áradó szeretetet érzékelem. Homlokon csókol, majd ismét egyedül maradok. Fogalmam sincs, hol vagyok, mi történik velem.

Idővel megtanulom érzékelni, ki mikor jön, mikor megy. Sikerül feltérképeznem az általános időrendet. „Tehát életben vagyok…” sóhajtok magamban. A szavakat még nem sikerül kivennem, csak addig jutok el, hogy meg tudom különböztetni a különböző emberek hangját. Idővel megtanulom szétválasztani, ki milyen hangszínnel beszél hozzám.

A szavakat még mindig nem értem, nem tudom, ki mit mond nekem. Csak a hangszíneket tudom megkülönböztetni. Van, aki folyton korhol, van, aki biztat, van, aki reménykedik. És ott van Ő. Az Ő hangja mindig szeretettel van telve. Ám szomorú is egyben. Bizakodik valamiben és sokszor kihallom a hangjából a sajnálkozást. Amikor úgy tűnik, senki nem látja, senki nem tud róla, elsírja magát. Sokszor hallom, ahogy sír. Miattam. Próbál erősnek mutatkozni, de amikor úgy tudja, egyedül van, megadja magát az érzelmeinek.

A tudatom még mindig homályos. Ködfátyol ül rajta. Ám ennek ellenére a testem eljuttatja az információkat az agyamba. Az érintéseket és a fizikai fájdalmat egyaránt. Érzem, ahogy áttornáztatnak naponta két-három alkalommal. A testem egyre jobban reagál az ingerekre. Különösen a finom érintések váltanak ki belőlem valami intenzív reakciót. Csak kifelé mindezt nem tudom közvetíteni.

Már teljesen kész a napirend. Tudom, ki mikor érkezik, meddig marad, mikor távozik. Még mindig nincs szándékomban az életemért harcolni. Csak létezem ebben a bezárt, sötét világban. Jó helynek tűnik. Senki nem tud meggyőzni arról, hogy érdemes élnem. Igaz, nem is nagyon akarok. Csak várok türelmesen, hogy végül a halál magával ragadjon, ám ezt valamiért nem hajlandó megtenni. És ekkor megérzek valami finom illatot.

„Ő az!” kiáltok fel magamban. Ismét itt van. Kettesben velem. Szomorú, mint mindig. Ujjbegyei gyengéden végigsimítanak a karomon. Érzem a kisugárzását, a lelkének a rezgését. Aggódik értem. Hallgatom, ahogy beszél. Hangja a sírástól sokszor elcsuklik. Az érintése megborzongat. Hirtelen elkapja a kezét és elrohan. Az orvossal tér vissza, aki megvizsgál. Egykedvűen közli a tényt: Csak reflex az egész, semmi tudatos. A hanglejtéséből következtetek minderre, nem a szavakból, azokat még mindig csak félig-meddig értem. Sajnálkozik a dolog miatt, majd ismét ketten maradunk. Ekkor hallom, ahogy kitör belőle a keserűség. Minden, ami felgyülemlett benne miattam, rám zúdul. Egyszerre dühös, elkeseredett, megbántott és reménykedő. Kicsit lecsillapodik. Közeledik a távozás ideje. Búcsúzóul megsimogat és homlokon csókol. Valamit a fülembe súg. Nem értem. Talán nem is kell értenem…

Elmegy. Egyedül maradok. Ismét. Már nem olyan megnyugtató a sötétség. Már nem olyan vonzó. Valami megváltozott. Agyam idegpályáit arra ösztökélem, hogy megfejtsék, mit mondott, mielőtt elment. Fáj, ahogy összpontosítani próbálok. A ködfátyol csak még jobban ráül a tudatomra, ezzel akadályozva, hogy hozzáférjek egy számomra fontos információhoz.

Hirtelen úgy érzem, mintha valaki állna mellettem. Kezét nyugtatólag a vállamra teszi és halkan azt súgja:

– Csak csatát vesztettél, nem a háborút…

Értetlenül figyelem, ahogy felfogom a szavait és látom magam előtt. Nem tudom hova tenni a dolgot. Biztos csak a zűrzavaros agyam űz velem tréfát. Hisz oly régóta zavaros a tudatom…

Ideje harcolnom. Nem magamért. Érte. Megmutatni neki, hogy tudok küzdeni. Hogy igenis, számít az Élet, élni akarok. Harcolni akarok mindazért, amit nekem jelent. Eddig nem ismertem be sem magamnak, sem neki, sem másnak, hogy számomra mindennél többet ér, mindennél fontosabb. Eddig kényelmesebb volt úgy tenni, mintha nem számítana. Egyszerűbb volt elbarmolni a dolgokat, mint helyrehozni. Könnyebb volt távol tartani magamtól, mint közel engedni…

Az elhatározás megnyugtat. A tudatomat fogságban tartó ködfátyol áttekinthetőbbé válik. A fájdalom csillapodik, a sötétség ismét barátságosabbnak tűnik. Megnyugtatónak. Pedig nem az.

Magamban mérem az időt. Számolom, mikor jön ismét. Mikor érezhetem közel magamhoz. Míg türelmesen várakozom, addig a sötétség tisztul a fejemben. A ködfátyol átláthatóbbá válik. Hallom, ahogy beszélgetnek körülöttem, érzékelem az emberek mozgását. Koncentrálok, hogy meghalljam, megértsem és felfogjam a szavakat. Nehezen megy. A köd kíméletlenül rátelepszik az agyamra és a tudatomra. Ezzel gátolva és ezzel büntetve felelőtlenségemért. De nem adom fel! Konokul és makacs módon harcolok ellene. Nem tudom, mennyi idő telik el, mire az első szavakat tisztán felfogom és megértem. De ezek csak szavak… A beszélgetések döntő többsége sajnálatos módon nem jut át a ködfátylon. Úgy működik, mint egy szűrő, csak foszlányok, mormogások jutnak el a tudatomig. Ez elkeserít. Nem azért harcolok itt órák óta, hogy csak egy-egy szót fogjak fel.

Ismét magam mellett érzem a korábbi alakot ugyanúgy, mint korábban. Mosolyog. Hangja kellemes és nyugodt:

– Ne add fel ily könnyen! Légy türelmes magaddal, még messze nincs vége eme harcnak…

Folytatom a koncentrálást. Közben számolom a hátralévő időt a következő „találkozásig”, várom, hogy jöjjön. Felteszem magamnak a költői kérdéseket, amikre nem akarok válaszolni és amikre nem várok válaszokat. Lassan ez a nap is elmúlik csendes sötétségben…

Folytatódik a megszokott napirend. Mosdatás, torna, masszázs, ágynemű igazítás, látogatók. „Végre!” kiáltok fel magamban. Várom már a látogatókat. Szépen sorban mindenki megérkezik, elmondják a szokásos dolgokat. Mivel csak szavak és mondatok töredéke jut el a tudatomig, a hangszínből és a hanglejtésből következtetek erre. Jön a szokásos korholás, biztatás, és a többi dolog. Türelmetlenkedem. Várom Őt. Érezni akarom az érintését a testemen. Hallani a hangját. Érezni a finom illatát. Ez az egyetlen dolog, ami motivál a további harcra. Az Ő szeretete. A tudat, hogy egy kicsit is számítok neki, ad további erőt. A jelenléte megnyugtat és inspirál. Még pár perc…

Egyre türelmetlenebbül várom. Még pár pillanat. Megérzem, ahogy közeledik. Magamban elmosolyodom. Halkan belép a szobába. Csendesen köszön. Szomorúnak érzem. Koncentrálok, hogy felfogjam, mit mond nekem. Megpuszil. Ez jóleső érzéssel tölt el. Érzem, ahogy a szívem hevesebben ver. „Mivel érdemeltem ki ezt?” kérdem magamtól. Hangja sírós a szomorúságtól. Leül mellém, simogat és közben beszél. Beszél, beszél, beszél.

Koncentrálok, hogy minél több mindent felfogjak és megértsek abból, amit mond. Küzdök, harcolok a ködfátyol ellen. Konokul. Ahogy mindig is küzdeni kellene a sikerért, mások rosszallása és ellenvéleménye ellenére. „Miért engedtem el? Miért taszítottam el magamtól?” teszem fel magamnak az újabb kérdéseket, pedig tudom a választ. „Mert féltem…” mondom ki magamban.

A köd egy kicsit felszáll az agyamról és a tudatomról. Idegpályáimon cikáznak az információk. Mintha Ő is erről beszélne. Közben gyengéden végig simít a karomon és az arcomon. Érzem, ahogy megborzongok az érintéseitől. Az idegpályáimon végigszáguldanak az információk a bőrömtől az agyamig. Mindez pusztán az érintéseitől. Kicsit tovább tisztul a köd. „Mi? Már mész is?” kérdem. Oly rövidnek érzem az időt, mit velem tölt. Mintha csak alig két perce jött volna. Búcsúzóul megsimogat és puszit lehel a homlokomra. Hangjából kiérzem az ígéretet, miszerint holnap is jön. Ez egy kicsit lenyugtat. Így ereszkedem vissza a ködös sötétségbe. Újraindítom az órát a fejemben. Még éppen csak elment, máris a következő látogatását várom. Ezek a pillanatok adnak újabb és újabb lökést az Életért folytatott harcnak. Most már belátom, milyen felelőtlen voltam. Mily könnyen hoztam ostoba döntést…

A harc folytatódik. Folytatom, amit elkezdtem. Figyelek a körülöttem zajló eseményekre és emberekre, ki mit mond, mi foglalkoztatja éppen. Lassan vánszorognak a percek és az órák. Már megtanultam megkülönböztetni a nappalt az éjszakától, a reggelt az estétől, a délelőttöt a délutántól. Így kúszom át egyik napból a másikba. Minden nap ugyanúgy zajlik. És Ő jön. Minden nap ugyanabban az időben. Ez nyugtatóan hat rám. A tudat, hogy minden nap jön. Minden nap ugyanannyi időt tölt velem. Mesél, simogat, biztat. Már kevesebbszer sírja el magát. Konok makacssággal harcolok az Életemért. Miatta. Miatta megéri harcolni. A ködfátyol apránként megadja magát. A tudatom mindig egy picivel tisztább lesz. Már jobban értem és érzem, mi zajlik körülöttem.

Egyre több szót tudok felfogni abból, amit mondanak nekem. Nem tudom, mióta fekszem sötét öntudatlanságban, csak azt, a ködfátyol egyre átlátszóbb. Már sikerül megértenem a szavak és mondatok nagy részét. A többi látogatóra nem fordítok annyi figyelmet, mint rá. Az Ő szavai, mondatai fontosabbak nekem, mint a többieké. Pedig ők is aggódnak értem. Minden nap végighallgatom ugyanazokat a dolgokat. A korholást, milyen felelőtlen voltam, miért nem szóltam, hogy komoly gondjaim vannak. A biztatást, hogy ne adjam fel, mert sokaknak szüksége van rám, sokakban csak most tudatosult, mennyire fontos vagyok nekik. És menetrend szerint érkezik Ő is. Már vidámabbnak érzem. Mesél. Mesél a napjáról, a gondolatairól, a vágyairól. Érzem rajta, mennyire fáradt és kimerült. Bár nem látom, a hangjának a rezgéséből tudom, végigsírta az éjszakát és az idevezető utat is. Közben simogat. Tervezget. Velem. A közös életünket. Csak én érzem úgy, hogy tovább marad a szokásosnál? Érzem, hogy egyre kimerültebb. Végül a fáradtságtól elalszik. Fejét a mellkasomra hajtva mély álomba merül. A haja csiklandozza az arcomat. Orromat megtölti finom illata, halk szuszogása teljesen ellazít. „Miért akartam Őt végleg eltaszítani?…” kérdem magamtól, ám a választ magam sem tudom. Így alszunk kettesben. Senki nem zavar meg bennünket.

Újabb napra ébredünk. Még mindig érzem finom illatát és haja lágyságát. „Itt van” tudatosul bennem. Itt fekszik mellettem. Édesen szuszog, mint egy kisbaba. Álmában átkarolta a nyakamat. Bár tudnám, mivel érdemeltem ki Őt, hiszen oly rosszul bántam vele sokszor. Mégse mondott le rólam. Akkor jött be, amikor már mindenki elment. Titokban. Csak miattam.

Próbálok visszaemlékezni arra a napra, amikor valamit a fülembe súgott. Nem megy. Még nem. De az is lehet, soha nem is fog menni és a szavai elvesznek a tudatom homályában. Érzem, ahogy megmozdul. A haja ismét csiklandozza az arcomat és az orromat. Érzem, ahogy mosolyog, majd jó reggelt puszit nyom az arcomra. Megsimogat, majd elmegy rendbe szedni magát. Közben mesél. Álmodott. Kettőnkről. Egy kis családi házban laktunk, közös gyerekeink voltak, egy kisfiú és egy kislány. És boldogok voltunk. Olyan boldogok, mint még korábban soha. Érzem, ahogy a könnyeim csorognak az arcomon. Jó ideje vágyom már erre én is. Visszajön és elmondja, a szívem dobogása ringatta álomba. Hallgatta, hogy milyen hevesen dobog. Ettől aludt olyan jól. A tudattól, hogy még mindig dobog a szívem. Ez hozta elő belőle a kellemes, pihentető álmot.

Ebben a pillanatban ébredek rá, hogy a tudatom minden egyes szavát felfogta. Minden szava eljutott a fülemtől az agyamig és a tudatomig. Nincs már ködfátyol. A sötétség már nem olyan nagy. Leül mellém. Ekkor veszi észre a könnyektől elázott arcomat. Letörli a könnyeim. Közben folytatja a mesélést. Elmondja, ki mindenki látogatott meg minden nap. Azt is elmeséli, hogy sokan le akarták beszélni arról, bejöjjön hozzám, de Ő nem hallgatott rájuk. Látni akart. Tudni akarta, mik az esélyeim és legfőképp meg akarta érteni, mi vezetett addig, hogy leugrottam a hídról.

És most jön a legfontosabb információ, mely kiránt a sötét, komor, fátyolos kómából: Szeret. Szerelmes belém. Mindazok ellenére, hogy újra és újra ellöktem magamtól. Ekkor eszmélek rá, múltkor ezt súgta a fülembe: „Szeretlek” Ez váltott ki belőlem olyan intenzív érzéseket. Erre próbáltam visszaemlékezni, ezt akartam mindenáron megtudni. És most ez az egyetlen szó ránt vissza az Életbe, amit el akartam dobni magamtól…

Érzem, ahogy a szemhéjaim megrebbennek. Testemet elönti a fájdalom. Ordítani szeretnék, de nem tudok. Még mindig itt van mellettem. Gyengéd és törődő. Ujjaimmal finoman megmarkolom a kezét. Jelezni próbálok, hogy értem, amit mond. Visszatértem a kómából. Először csak öntudatlan reflexnek hiszi ujjaim mozgását és a szemhéjaim rebegését. Hogyan adjam a tudtára, hogy magamhoz tértem? Már nincs sötétség, már nincs ködfátyol a tudatomon.

Igyekszem összehangolni az idegpályáim működését és tudatos reakciót adni mindenre, amit mond. Elkezdem egyenként mozgatni az ujjaimat. Mintha egy zeneszámot játszanék. Felismeri a dallamot. Ekkor otthagy és elrohan az orvoshoz. Az orvossal együtt ront be a szobába. Alaposan megvizsgál, majd elégedett nyugalommal jelenti ki, hogy ez már tudatos reakció. Innen már nem lehet gond. A szobát megtölti egy hangos örömkiáltás. Az Ő örömkiáltása. Ujjong, mint egy kisgyerek. És érzem, ahogy fölém hajol, majd szájon csókol. Érzékelem, ahogy mosolyog és értem, felfogom, ahogy halkan súgja:

– Bíztam benned…

Megszorítom a kezét, majd lassan, végtelenül lassan kinyitom a szemeimet. Az Ő arcát pillantom meg először. Szemei pirosak a sok sírástól és most is csorognak a könnyei, ám ezúttal a boldogságtól. A hír pillanatok alatt körbe jár és sorban érkeznek azok az emberek, akik minden nap meglátogattak. Most már éber állapotban is megkapom a kemény, kíméletlen, ám annál őszintébb korholást, a biztatást, az együttérzést és a reményt. Ám nekem a legfontosabb az Ő vallomása:

– Szeretlek…

– Én is szeretlek… – válaszolom halkan.

– Ugye tudod, hogy komolyan el kell beszélgetnünk erről az ostobaságról?

– Igen… – sütöm le a szemeimet.

Innen már felgyorsulnak az események. Hét és fél hónapig voltam kómában, ebből az első két hónap volt komolyan kritikus, minden erőfeszítés ellenére sem tudták megállapítani az orvosok, életben maradok-e. Súlyos sérüléseket szenvedtem a vízbe csapódáskor és a testhőmérsékletem pillanatok alatt a kritikus érték alá hűlt, a tüdőmben rengeteg víz volt.

Kíváncsiságom is kielégítésre kerül, megtudom, egy hajléktalan mentett meg, aki a folyóparton lakik. Látta az egész jelenetet, ahogy levetettem magamat a hídról. Innen tudta mindenki, hogy nem baleset történt. És még mindig értetlenül állnak az eset előtt, én pedig nem akarok mindenkit beavatni, elég, ha a hozzám legközelebb állók megtudják az igazságot.

Megkapom az új napi rendet. Mivel sokáig mozdulatlanul feküdtem, gyógytornának és erőnléti edzéseknek kell alávetnem magam, hogy visszanyerjem a korábbi fittségemet. A mindennapos áttornáztatás ellenére az izmaim jelentősen legyengültek. Az orvos figyelmeztet, nem lesz egyszerű, mindenben engedelmeskednem kell a gyógytornásznak és a folyamat hosszú lesz. Tudomásul veszem a tényt. És Ő itt van mellettem, fogja a kezem. Biztatóan rám mosolyog és odasúgja:

– Menni fog! Erős vagy, kitartó és bátor! Én tudom…

– Mégse voltam elég bátor… – válaszolok szomorúan.

– Csak féltél… elhatalmasodtak rajtad a félelmeid, az aggályaid… De most már minden rendben lesz, figyelek rád – mondja kedvesen.

Elszégyellem magam. Még mindig nem tudom, mi az oka, hogy ezek után is képes kitartani mellettem. Csak a szerelem nem lehet a válasz. A szemeimet fürkészi, sejti mire gondolok:

– Csak a szerelem a válasz… – mondja ki hangosan.

Az orvos folytatja, hogy mi mindennel kell foglalkoznom az elkövetkezendő hónapokban. Természetesen pszichológushoz is el kell járnom és a rendőrség is ki akar hallgatni, mi történt azon a bizonyos éjszakán. Úgy döntök, essünk túl hamar a kötelező beszélgetésen.

Két nyomozó lép a szobába és felteszik a kérdéseiket. Mindent elmondok arról, amire emlékszem. Tisztázom, hogy senki nem támadott meg, magamtól ugrottam a mélybe öngyilkossági szándékkal. Ez egybevág a hajléktalan vallomásával, így a továbbiakban nincs szükség a nyomozás folytatására. Átveszem a vallomásomat, átolvasom és aláírom. Ezzel az ügy lezárva.

Ismét ketten maradunk. Megcsókol. Ez az a csók, ami tudatosítja bennem, hogy erről a nagyszerű lányról soha, semmilyen körülmények között nem szabad lemondanom. Felvállalt úgy, ahogy vagyok, minden hibámmal együtt. Ösztönösen érzi, hogyan kell kezelnie. Nem engedi, hogy bármilyen módon kibújjak a pszichiáter és a gyógytorna alól. Naponta többször ellenőriz, minden előírást betartok-e, és amint lehet, jön be meglátogatni.

Beszélgetünk. Sokat beszélgetünk. Nem siettet. Hagyja, hogy magamtól nyíljak meg az esettel kapcsolatban. Nem vádol, nem korhol. Csak végighallgat. Figyelmesen. Sokat beszélgetünk a korábbi álmáról, a családunkról, a leendő gyerekeinkről. És Ő boldogan vázolja, milyennek szeretné az életét. Még mindig velem. Nem tudtam, hogy ennyire komolyan szerelmes belém. És ennyire komolyan gondolja, hogy a barátnőm akar lenni. Ez a tudat nagyon komoly bűntudatot ébreszt bennem, de Ő feloldja könnyen és természetesen.

Gyorsan peregnek a napok, mindig egy picivel többre vagyok képes. Fokozatosan nyerem vissza az erőmet. A pszichológushoz is rendesen eljárok, beszélgetek vele. Megállapítja, hogy alapvetően sokkal erősebb vagyok, mint abban a pillanatban voltam. Emiatt fokozottan kell figyelni rám, de ő úgy gondolja, a későbbiekben nem lesz probléma, ha nem titkolom el, mit érzek éppen. Mikor végzek, Ő már kint vár. Mosolyogva, boldogan ugrik a nyakamba. Még nem vagyok annyira erős, hogy megtartsam a testsúlyát, így mindketten elesünk, ám csak nevetünk az egészen. Vidáman újságolja, hogy jövő héten kiengednek, és akkor elmehetnénk megnézni néhány házat. Egész hétre szabadságot vett ki, hogy velem lehessen és segíthessen. Ez tudatosítja bennem, hogy egy igazán komoly kapcsolat mennyire komoly felelősséggel jár. Nem csak a boldog pillanatokban, hanem a legsötétebb, legkilátástalanabb helyzetekben, órákban is. Mennyire fontos az őszinteség a másikkal szemben, mert csak akkor tud segíteni, ha tudja, mi foglalkoztat bennünket.

Miután kiengednek, az együtt töltött héten az intimitás is visszatér a kapcsolatunkba. Sokat beszélgetünk mindenféle dologról. Újra elkezdünk randizni. Újra kipróbáljuk a csábítási praktikáinkat a másikon, ami nem marad viszonzatlan. Újra megtanulok örülni az apró dolgoknak: a mosolyának, a nevetésének, a közelségének és legfőképp a szerelmének. Az őszinte szerelmének. Nem kellenek neki nagy dolgok, beéri az igazán aprókkal is, amikkel kifejezésre juttatom nagyrabecsülésemet. Ezek mindennél jobban bizonyítják, mennyire fontos nekem. Boldog vagyok. Igazán boldog…

Ha ezekre korábban jobban odafigyelek, akkor nem teszem meg, hogy leugrom a hídról. Ha jobban bízom a környezetemben, átsegítettek volna a válságokon. Ám ez az eset megtanított arra, kiknek számítok igazán. És néha fel kell forgatni a dolgokat, hogy minden újra a helyére kerüljön…