Belevágtam. Hogy mibe? Sok mindenbe. Például egy tanfolyamba. Adódott egy lehetőség, én pedig néhány hetes megfontolás után meghoztam azt a döntést, hogy belevágok. A végén Fotográfus és fotótermék kereskedő leszek. A fotózás néhány éve kezdett érdekelni, és valamivel több mint két évvel ezelőtt váltottam DSLR (Digitális tükörreflexes fényképezőgép) masinára. Előtte egy kompakt géppel lőttem képeket, ha valamerre elmentem. Rövid idő alatt kinőttem a kompaktot, viszont a mai napig szívesen előveszem, ha nem a képminőség, hanem a dokumentálás a cél. Például egy blogbejegyzéshez.

Mióta megvan a Nikon D3400-as masinám, igyekeztem autodidakta módon képezni magam, még úgy is, hogy voltak dolgok, amiket egyáltalán nem értettem. A Nikon ezen gépe belépőszintű, vagyis nem rendelkezik olyan tudással, mint egy felső-középkategóriás, vagy professzionális DSLR vagy MILC gép, de ez nem baj, tanuláshoz elsőosztályú gép. És már egy ilyen gépnél kijön, valakinek van-e érzéke a fotózáshoz, avagy nincs. Attól, hogy valaki megveszi a több százezer esetleg millió forintos gépet, még nem válik fotóssá.

Az egyik legfontosabb dolog, amit megtanultam, hogy a fotózást csak és kizárólag alázattal lehet csinálni. Alázattal, szerénységgel, tisztelettel, elhivatottsággal, szenvedéllyel. Komoly áldozatokat kell hozni, hogy az ember fejlődni tudjon, függetlenül attól, milyen ágát gyakorolja. A fotózás ugyanúgy szerteágazó, mint az informatika. Kit ez érdekel, kit az, ki ebben jó, ki abban. A legnehezebb a saját stílusunkat, a saját utunkat megtalálni, de megéri az áldozatot.

Mióta belevágtam az OKJ-s Fotográfus képzésbe, teljesen felpezsdültem, lelkes vagyok, örömmel tanulok újabb és újabb dolgokat, és szerencsére az oktató is a minőséget helyezi előtérbe. Látom az élvezetes kihívásokat is egy-egy fotó elkészítésében. Első napon azzal kezdte az oktatónk, hogy beszélgessünk, legyünk interaktívak, tegyünk fel kérdéseket, mert ezekből ő is tud tanulni. A másik az volt, amivel kivívta elismerésemet, hogy azt mondta:
-Nem az a lényeg, milyen géped van, hanem az, ki áll mögötte.

Nyilván ez így, ebben a formában nem teljesen állja meg a helyét, hiszen egy full frame szenzoros gép klasszisokkal jobb például tájképek készítéséhez. Plusz az objektívek is nagyon sokat számítanak, milyen látószögű, milyen fényerőre képes, fix, vagy zoom objektív-e, hogyan rajzolja a szenzorra a képet. Ez csupán néhány dolog, de most nem mennék bele további technikai részletekbe, hiszen aki több éve, évtizede foglalkozik fotózással, ezekkel tisztában van.

Folyamatosan igyekszik inspirálni minket, utat mutatni, de nem csinálja meg helyettünk a képeket. Felhívta a figyelmünket arra, mindent, amit lehet, a helyszínen oldjunk meg, hogy minél kevesebb időt kelljen utómunkára fordítani. Teljesen mindegy, hogy portréfotózásról, vagy tájképről van szó. Figyelni kell a részletekre, és néha a problémát nagyon egyszerűen meg lehet oldani, ha az ember másik szögből fotóz, vagy odébb lép párat, portréfotózásnál a zavaró ruhadarabot, vagy kilógó címkét egy gyors mozdulattal el lehet tüntetni. Ez egyszerűbb, mint kiretusálni. De elég is most ennyi a fotózásról, a lényeg, hogy nem bántam meg a tanfolyamra való beiratkozást, nagyon élvezem, és tudom, sok, nálam klasszisokkal jobb fotós van az országban, de nekem csak magamra kell koncentrálnom, nem másokhoz hasonlítgatni magamat.

A tavalyi év folyamán megszakítottam egy számomra fontosnak hitt emberrel a kapcsolatot, ami mély lelki válsághoz vezetett, viszont sikerült megerősödve kijönnöm belőle, és azóta nem is keresem a társaságát. Hogy ez önző, és gyerekes dolog? Meglehet, de mivel senki nem volt a helyemben, nem tudják, mi vezetett ennek a döntésnek a meghozataláig. Tiszta helyzetet teremtettem, nem vádaskodva, és nem őt hibáztatva. Csak beleálltam a helyzetbe, minden mindegy alapon. A döntésem és a válság átélése is abba az irányba terelt, hogy új utakat keressek, ami esetlegesen új jövőképet vázol fel előttem.

A bennem zajló változások azt is eredményezték, hogy végre rászántam magam, és elmentem fogorvoshoz, megcsináltatni a fogaimat. Maszek alapon, vagyis minden dologért fizettem, mint a katonatiszt, viszont a szép mosolyért megérte a dolog. Minőségi munkát kaptam a pénzemért, még ha ez szenvedéssel is járt. Viszont a teljes mosoly magasabb önértékelést eredményezett, magabiztosabbnak érzem magamat. Ez is egy aprócska szelete a minőségibb életnek, az önbecsülésem emelésének. Igen, azt a pénzt, amit a fogorvosra költöttem, másra is elverhettem volna, de nekem volt rá régóta igényem, hogy ezt meglépjem. Csak éppen a szükséges lökés hiányzott hozzá. Nos, az érzelmi válság ezt is megadta.

Azóta többször elgondolkodtam, valóban azok győztek, győznek-e akik az adott helyzetben sikert értek el, vagy az, aki bár vesztesnek tűnik, a veszteségből is képes profitálni, mert meglátja a változás, változtatás lehetőségét, bármi legyen is az. Szerintem akik örvendeznek a vélt győzelmükön, csak a rövid távú sikert látják, míg az, aki belekerül a vesztesnek tűnő helyzetbe, két dolgot tehet: beletörődik vagy összeszedi magát és bármennyire kínzó is a fájdalom, összeszedi magát, és túllép a dolgon, megy előre és nem pazarolja tovább az idejét olyan dolgokra, emberekre, amik, akik nem érdemlik meg.

Sosem késő új irányt adni az életünknek, új célokat kijelölni, új dolgokat tanulni. Sokan irigyelnek a hozzáállásom és a töretlen optimizmusom miatt, csak éppen a mögötte elszenvedett dolgokat senki nem látja, de ez így van jól. Nem azért vagyok a földön, hogy folyton csak panaszkodjak, hanem azért, hogy megtaláljam önmagam, és kiteljesedjek.

Sok évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy visszaülök az iskolapadba, most mégis újra diák vagyok. Lelkes diák, aki képes rácsodálkozni a világra, és azokra a dolgokra, amik eleddig számára ismeretlenek voltak. De ez így van jól. A tanulás frissen tartja az ember agyát, és jelentősen megváltoztatja a világlátását. Egyébként évekkel korábban egyáltalán nem gondolkodtam azon, hogy foglalkozzak-e a fotózással, az csak úgy jött. Viszont már sok-sok évvel ezelőtt képes voltam gyermeki szinten rácsodálkozni egy-egy dologra, például arra, ahogy egy szürke, felhős napon egy varjú vitorlázott a levegőben.

Ismét terítékre került a felmondás. Nem egy gyárba zárva akarom leélni az életem, hanem élmények, izgalmas dolgok kutatásával, utazással. Például Norvégiába, Skóciába, Japánba. Viszont ezekért keményen meg kell dolgoznom, ami nem esik nehezemre, és képes vagyok nagyon komoly megszorító intézkedéseket hozni, hogy anyagilag minél stabilabb hátteret teremtsek magamnak. Hosszútávon gondolkodom, nem pillanatnyi benyomásoktól vezérelve.

Bár bezsongtam a Nikon új masináitól, de tudom, a tudásom jelenleg édes kevés ahhoz, hogy profi DSLR kamerát vegyek, pláne olyan áron, amilyen áron majd megjelennek a piacon. Inkább majd 2-3 év múlva ruházok be egy komolyabb masinába, az is lehet, nem a csúcsgépek közül választok. De ez nagyon a jövő zenéje.

Egyébként érdekes volt az emberek reakciója, amikor megtudták, hogy beiratkoztam a Fotográfus tanfolyamra. Volt, aki meglepődött, minek akarok tanulni, volt, aki örült a dolognak és biztatott. És igen, megkaptam azt a kérdést is sokaktól, hogy a későbbiekben ezzel akarok-e foglalkozni. Még nagyon az elején járok a tanulásnak, így erre a kérdésre nem tudok válaszolni. Még. Lehetséges, hogy később ez lesz a fő kereseti forrásom, de ezt csak komoly tanulással lehet elérni, a minőséget helyezve az előtérbe, nem a mennyiséget. Adjunk ki igényes munkát a kezünk közül, válogassunk, ne ömlesszünk ki minden szart, mondván, majd az ügyfelek válogatnak. Ezt is az oktatónk mondta. Mióta fotózgatok, azóta mindig válogatok a képek között, és csak azt teszem közzé, amiről én magam úgy gondolom, érdemes rá. Sosem értettem azokat az embereket, akik ömlesztik fel a 30-40+ képet, amit a kutya nem néz végig. Itt is igaz az, hogy a kevesebb több. No, de ennyi elég is lesz a változásokról, ami inkább elment a fotózással kapcsolatos témák felé nagyrészt. Pedig nem ilyen bejegyzést terveztem. Na, mindegy. Ez most így adta ki magát.