Meleg, napsütéses őszi nap volt. Az utca kihalt. Körülbelül negyed kettő felé járt az idő. A város egyik csendes környékén egy kétszintes családi ház kerítésénél fekete orrgomb jelent meg. A tulajdonosa egy labrador németjuhász keverék kutya nagyokat szippantott a levegőből. Füleit hegyezve figyelt. Tudta, hogy közeledik az idő. Lassan megcsóválta a farkát. Ismerős illatot érzett a levegőben. Egyre izgatottabbá vált. A járdán lépések zaja hallatszott, melyek határozottan közeledtek. Az ismerős, kedves illat egyre erősebbé, intenzívebbé vált. A kutya egész teste táncot járt örömében, a feneke jobbra-balra billeget, ahogy a farkát csóválta.

A következő pillanatban egy férfi és egy kisfiú alakja bontakozott ki a napfényben. A kutya felhúzta az ínyét, így vigyorgott a gazdáira. Különösen a kisfiút hiányolta, aki boldogan integetett neki. Különös kötelék volt köztük. A férfi kinyitotta a kaput és előreengedte a kisfiát, aki elengedve a kezét boldog sikítással szaladt a kutyához és átölelte a nyakát. A kutya a kisfiú vállára fektette a fejét. A kisfiú arcát a kutya bundájába fúrta és vidáman kacagott. A férfi mosolyogva figyelte a jelenetet. A kutya elégedetten morgott, miközben a farkát csóválta.

A kisfiú elengedte a kutyát, majd a férfi megvakargatta a fejét és megpaskolta az oldalát. A kutya jól láthatóan élvezte a kényeztetést. Mikor a férfi abbahagyta, lehasalt és vakkantott párat, hogy így fejezze ki elégedetlenségét, amiért csak rövid ideig kényeztették. Közben a feneke ismét táncot járt, ahogy boldogan csóválta a farkát. A férfi leguggolt, és intett a kutyának, aki felugrott, és vidáman odagaloppozott hozzá, majd leült a férfival szemben. Testével kicsit jobbra dőlt, mikor felemelte a bal mellső lábát és párszor röviden kinyújtotta a férfi felé, aki megfogta a barátságosan felé nyújtott mancsot. A kutya ezek után odadugta a fejét a férfi keze alá. A férfi elnevette magát és barátságosan megvakargatta a kutya fejét és a füleit, majd jelezte, hogy indulnak befelé.

A kutya felugrott, párszor körbefutotta az udvart, elvégezte a dolgát és odafutott a kisfiú mellé, tetőtől talpig végigszimatolta, majd játékosan lökődni kezdte. A kisfiú vidám kacaja töltötte meg az udvart. A férfi elnevette magát, majd barátságos hangon rájuk szólt:

– Jól van, gyerekek, de most már befelé! Később még kijövünk játszani.

A kutya félreállt és előreengedte gazdáit, majd fejét büszkén a magasba emelve bekocogott utánuk a házba. A konyhán megkereste az edényét, megszimatolta, majd pár vakkantással jelezte, hogy enni kér. Az egész napos várakozásban megéhezett.

Minden reggel szomorúan vette tudomásul, hogy gazdái magára hagyják. Sosem tudta mennyi időre, csak azt tudta, elmennek valahová. Értette az emberek szavait és a maga módján kifejezte elégedetlenségét, amiért nem vele töltik az egész napot.

Amikor egyedül maradt, szomorúan leheveredett az udvar egyik sarkába, és próbált nem tudomást venni arról, hogy gazdái elmentek. Időnként körbejárta az udvart, vakkantott párat, hogy a szemtelen verebeket és egyéb madarakat elriassza. Időnként az utcában lakó többi kutyával beszélgetett, akik hasonlóan érezték magukat gazdáik távolléte miatt. A nap fénypontja az volt, hogy megijesztették a postást. Ez egy kicsit felvidította őket.

Az igazi ünnep azonban mindig a gazdái hazatérése volt. Akárcsak az utcában lakó többi kutyának. Olyankor határtalan boldogság járta át a testét és a lelkét. Ilyenkor pótolta be az egész napos evést és ivást. Hiába volt kikészítve neki védett helyen egy tál friss víz és kaja. A vízbe csak időnként nyalt bele, hogy kicsit csillapítsa a szomját.

Amikor a gazdái hazaértek, örömében többször körbefutotta az udvart, lendületből átugorva a különböző akadályokat, vagy hirtelen fékezéssel és irányváltással kikerülve a nagyobbakat. A kisfiú ilyenkor boldog sikítással kacagott, ahogy látta a kutyáját boldogan futkározni. A férfi őszinte csodálattal figyelte a kutyát, ahogy egy-egy nagyobb ugrás után lábait kinyújtva szinte repült a levegőben jó 25-30 cm-rel a föld fölött. Miután kellően kifutotta magát és begyűjtötte a szokásos illatmintákat, vidáman vakkantott párat örömében. Ezzel köszöntötte gazdáit.

Az ebéd és a délutáni pihenő után boldogan játszott az udvaron a kisfiúval, akivel versenyt futottak és bújócskáztak. A kutya vidáman ugatott a kisfiúnak, aki kacagva fogócskázott vele. Amikor mindketten kellően elfáradtak, a kutya beterelte a kisfiút a házba.

Számára ezek voltak a legboldogabb pillanatok. A közös játék a gazdáival, amikor vidáman nyargalászott körülöttük, vagy az elrúgott labdát kergette és visszavitte az elhajított botot. Nap közben ezekre a dolgokra gondolt, amíg egyedül volt.

Hiába tudta, hogy mi a gazdái napi rutinja, mindig szomorú volt, mikor elmentek, és egyedül maradt. Olyankor félrevonult egy csendes helyre és ott várakozott. A barna szempár szomorúságtól csillogott, és halk nyöszörgés tört fel a torkából. Ha igazán szomorú volt, akkor akár órákon át képes volt vonyítani. Csak akkor hagyta abba, ha elfáradt. Olyankor lefeküdt a földre és bánatosan szemlélte a világot, miközben nagyokat sóhajtott az egyedüllét miatt.

Mikor lépteket hallott, azonnal felemelte a fejét és hegyezte a füleit, miközben mélyeket szippantott a levegőből. Ha számára ismeretlen, idegen szagot érzett, halk, de határozott morgással figyelmeztette a közeledőt, jobban teszi, ha vigyáz magára. Az utcában lakó embereket viszont pár vakkantással üdvözölte, ha elhaladtak a ház előtt. Így kívánt nekik szép napot.

Azokat az embereket, akiknek rossz, ingerlő szaga volt, másként ugatta meg, mint a többieket. Fenyegető, figyelmeztető morgás kísérte a vakkantásokat, hogy tartsák távol magukat a háztól és a környékétől. Ezek a dolgok elvonták a figyelmét arról, hogy a gazdái még nem értek haza. A fények változásából tudta, mikor kell megérkezniük. Azt nem tudta, hogy ez emberi léptékben egy órát, vagy csak pár percet jelent, csak azt, hogy nemsokára meg kell érkezniük.

A mindennapi rutint olykor-olykor egy-egy díjbeszedő érkezése törte meg, vagy valamelyik társának kiszabadulása az utcára. Olyankor az utca többi kutyájával együtt vad csaholásba kezdett. Volt, hogy a szokásos monotóniát egy-egy macska megkergetése törte meg az udvarban, amikor felelőtlenül betévedt a felségterületére. Olykor egy idegen kutyával való kakaskodás és a terület védelme színesítette a napjait. Így észrevétlenül teltek el az egyedül töltött órák. Minden nap ugyanabban az időben kelt fel az aktuális helyéről, hogy a kerítéshez kocogjon, kidugja az orrát a kerítés rácsain és illatmintát vegyen a levegőből. Közben füleit hegyezze és a távoli zajokra figyeljen.

Az évek alatt meg kellett szoknia, hogy gazdái napi időbeosztása változik és hol hamarabb, hol később érnek haza. Viszont ő mindig ugyanolyan kitörő örömmel fogadta őket. Vidáman vakkantott nekik és boldogan száguldott eléjük. Jól eső érzés töltötte el, miközben gazdái megsimogatták a fejét, vagy megvakargatták a füle tövét. Farkát boldogan pörgette körbe-körbe olyan tempóval, hogy az ember azt hitte, mindjárt felszáll. Gazdái ilyenkor jót kacagtak. Viszont még mindig lenyűgözte őket, ahogy a vidám vágtája során a kutya egy-egy nagyobb ugrás után szinte úszott a levegőben.

A kutya kedvenc időtöltése a közös séta volt gazdáival. Ilyenkor fejét büszkén a magasba emelte. Mélyeket szippantott a levegőből. Ha izgalmas, új szag ütötte meg orrát, érdeklődve, kíváncsian szimatolt, hogy ki lehet a tulajdonosa. Olykor önkényesen követett egy-egy szagot, amíg le nem tért az útról, vagy valahol el nem vesztette. Ilyenkor nem foglalkozott a körülötte lévő idegen emberekkel, csak élvezte a közös időtöltést a gazdáival. Tudta, hogy a parkban ismét jó nagyokat futkoshat és játszhat. Játékosan meg szokta ugatni a mókusokat és megriasztotta a békésen csipegető galambokat, verebeket és egyéb madarakat. A kiadós játék után fáradtan, de annál boldogabban kocogott haza a vidáman cseverésző fiúval, az apjával és az anyjával.

Az évek alatt a kisfiú felnőtt. Előbb kiskamasz, majd tinédzser lett, ám a kapcsolatuk mit sem változott. Sőt, szorosabb lett a sok közös élmény miatt. Együtt jártak futni, vagy felfedező túrára mentek. Ilyenkor mindig elfeledte az egyedül töltött idő hosszúságát. Bepótolta mindazt, amiről lemondani kényszerült. Ahogy a fiú felnőtt, úgy a kutyus lassacskán öregedni kezdett, de életkedve és játékossága mit sem változott, de beérte már kevesebb futással. Ha tehette, sokszor elfeküdt valahol és csendben pihent. Ám még mindig tudta, mikor érnek haza gazdái. Olyankor kicsit öregesen odakocogott a kerítéshez, és az orrát kidugva szimatolt a levegőbe. Gazdái mindig kedves mosollyal figyelték, és sosem felejtették el, mennyi boldog pillanatot szerzett nekik.

Gyengéden megsimogatták és megpaskolták a testét. Bundájának a dörzsölését elégedett morgással nyugtázta, és jelezte, ha a kényeztetés idő előtt véget ért. Nem átallott hanyatt feküdni, hogy a mellkasát és a pocakját is simogassák. Gazdái derűs mosollyal tettek eleget a kívánságának. Az ilyen pillanatokat bármeddig el tudta viselni. A korábbi intenzív, hosszú séták a kora miatt lerövidültek és lassabb tempóban teljesítette, mint fiatal korában, ám nem bánta, mert ilyenkor mindenki körülötte volt, akiket szeretett, és fontosak voltak számára. Gazdái próbáltak felkészülni a búcsúra.

Az anya gyengéden az apa vállára tette a kezét. A fiút figyelték, amint félrevonult öreg barátjával. Mindannyian tudták, eljött a végső búcsú ideje. Az együtt töltött tizenöt év mindannyiukat megváltoztatta. Kedvencük sokszor a legkritikusabb pillanatokban szolgált pofonegyszerű megoldással a maga módján. Olykor csak annyit tett, hogy fejét a kezük alá dugta, vagy vidáman megnyalta az arcukat. Ilyenkor mindig rájöttek, az egymás iránti szeretetük fontosabb, mint az egojuk, a pénz, vagy bármi más. Észrevétlenül tanultak tőle hűségről, szeretetről, önbizalomról, optimizmusról, tiszteletről, megbecsülésről és sok minden másról.

– Hagyd, hadd maradjanak kettesben. Ez most csak róluk szól. El akar búcsúzni tőle, és nem szeretné, ha látnánk a könnyeit…

Az apa felesége felé fordult. Az ő szemeiben is könny csillogott. Az asszony átölelte. Tudta, férjének is milyen sokat jelentett a kutyus. Tudta, milyen közel állt hozzá lelkileg. Sokszor azért ment el a kutyával sétálni, hogy a munka és egyéb dolgok miatti feszültséget kiadja séta közben. Vele beszélte meg, mi az, ami foglalkoztatta. És a kutya mindig végighallgatta, így otthon kevesebb volt a veszekedés, a vita. Az asszony szemeibe is könny szökött. Ő is szerette a kutyát a maga módján. Átérezte fia és férje szomorúságát, fájdalmát.

És most, tudva, hogy eljött a búcsú pillanata, mindannyian köré gyűltek. Simogatták és puszilgatták. Visszakapta mindazt a rengeteg szeretetet, amit ő adott élete folyamán.