Az ember önző és arrogáns létforma. Ez sok esetben személyes tapasztalat. Az, hogy emberként mindenki gyarló és esendő, egyáltalán nem újdonság. Nem sokan képesek felülemelkedni a fizikai korlátokon és magasztosabbnak, segítőbbnek lenni, mint amilyen a nagy átlag.

Talán emiatt van, hogy a régi görögök és rómaiak az isteneiket gyarlónak, önzőnek és sokszor kicsinyesnek képzelték el.

Viszont most nem ezzel akarok foglalkozni, a régi korok hitvilága legyen a történészek és valláskutatók dolga. Mostani bejegyzésem témája a pletyka, ami nagyon nagy károkat tud okozni az élet bármely területén. A munkahelyemen magamról is hallottam már pletykát évekkel ezelőtt, amikor bizony komoly hibát vétettem, ám hozzám már teljesen kifordítva jutott el a történet, a dolog nem egészen úgy történt, ahogy terjesztették. És persze akadt, aki minden létező alkalommal emlékeztetett arra, hogy hibáztam. Mintha ő tökéletes lenne, és mindenek felett áll. (Nem így van…) Függetlenül attól, hogy tanultam-e az esetből és képes voltam azt mondani: Igen, elkövettem azt a dolgot, amit nagyon sajnálok.

Az emberek vannak annyira önzőek, hogy mindig más életében turkáljanak, minden dolgot kivesézve, kiforgatva, beleavatkozva olyan dolgokba, amihez aztán tényleg nincs semmi közük. A magánélet azért az, mert nem tartozik mindenkire. Mindenki foglalkozzon a saját életével, ott is éppen van elég dolog, amit rendbe kell tenni. Munkahelyen ez fokozottan igaz. A munkatársaimnak nem tartozok beszámolóval az életemet illetően. Lehet beszélgetni egy csomó más dologról, ami biztosítja a jó hangulatot. Nem kell illetékteleneket beavatni a magánügyeinkbe. Soha nem lehet tudni, kiben mennyire lehet megbízni, és ki az, aki esetlegesen visszaél az ember bizalmával. A bizalmat ki kell érdemelni, és nem visszaélni vele.

Attól, hogy az ember jól kijön a kollégáival, nem kell mindenkivel bizalmas viszonyba kerülnie. A munkahelyemen kevés ember van, akivel igazán bizalmas viszonyban vagyok, mindenki mással csak udvarias és közvetlen kollegiális kapcsolatban állok. És az évek folyamán mindig arra törekedtem, hogy amit nekem valaki bizalmasan mondott, azt ne adjam tovább. Nem is tettem. És ha valaki nem akart elmondani valamit, nem erőltettem, hogy mindenképp mondja el. Maximum megkérdeztem, el akarja-e mondani. Ha a válasz határozott „Nem” volt, akkor annyiban hagytam a dolgot, és nem foglalkoztam tovább vele, nem agyaltam azon, miről lehet szó.

Más a helyzet akkor, amikor valaki fennhangon hirdet valamit több ember füle hallatára, és azt elmondod több embernek. Honnan tudnád, hogy az titok, ha nyíltan beszél róla? Volt ilyen eset is, és bizony az illető lekapott a tíz körmömről, miért mondtam el. De hát mit lehet tenni ilyenkor? Titkot csak úgy lehet megtartani, ha nem mondasz senkinek semmit.

De vissza a lényegi dologhoz, a pletykálkodáshoz. Nem olyan rég történt a munkahelyemen egy incidens két kolléganőm között, amiről semmit nem tudtam, mivel az adott területtől mesze, a csarnok másik végében végeztem a munkámat. Sok tereptárgy, zúgó gépek. Mit lehet hallani abból, ha valaki veszekszik valakivel? Semmit. Én is csak onnan értesültem az esetről, hogy visszamentem délelőttre túlórázni, és megkérdezték, mi történt. Néztem ki a fejemből, és közöltem, semmit nem tudtam a dologról addig, amíg meg nem kérdezték, így érdemben sem tudok nyilatkozni róla. De azért csak feszegették a kérdést, mi igaz abból, hogy a kolléganőim megtépték egymást, és a műszakvezető nem tudta szétválasztani őket. Kifejtettem, hogy ha bármi történt is, arról nem tudok semmit, mivel jó pár hete teljesen más munkát végzek, és fogalmam sincs arról, ami a csarnok túlvégében történik.

Néhány kolléganőmmel beszélgettem az esetről, egyikük érintett volt abban, ami történt. Ám hamar kiderült, hogy csak egy nagyobb vita alakult ki köztük, a dolog nem fajult tettlegességig, a pletykákkal ellentétben. Nem tisztem senki felett ítélkezni. Az is szóba került a beszélgetések során, mennyire rosszindulatúak az emberek, és vágynak valami jó kis szaftos pletykára, amin csámcsoghatnak, és addig sem a saját életükkel kell foglalkozni.

Szintén ilyen eset, ami a napokban történt. Egyik kollégám, akivel nagyon jó kapcsolatot ápoltam, és jókat tudtunk beszélgetni, távozott a cégtől. Nincs ebben semmi meglepő, már korábban beadta a felmondását. Nem is ez a lényeg a dologban, hanem az, amit pletyka szinten visszahallottam. Állítólag az történt, hogy játszott a számítógépen, ezért figyelmeztették is, és emiatt vitte ki a műszakvezető. Hogy ebből mennyi az igazság? Nem tudom. Amit sajnálok, hogy nem tudtam tőle személyesen elbúcsúzni. Személyében egy értékes embert ismertem meg, akivel filmekről, és más dolgokról is jól el tudtunk beszélgetni, valamint a munkában is össze tudtunk dolgozni. Ezúton is üdvözlöm, és ahogy a tengerészek szokták mondani: Jó szelet!

Azon kevés ember közé tartozik, akik hiányozni fognak az életemből, de bízom abban, megtalálja a számítását, és olyan munkája lesz, ahol megbecsülik a hozzáállását.

Skóciát pedig mindenképp megejtjük. ;)

Még nem tudom, mikor, és hogyan, de azt a bulit nem hagyjuk ki. Különben hogyan írnám meg azt a jó kis sztorit, hogy végigbuliztuk a Skót felföldet whiskyt piálva, és kastélyokat látogatva? ;) :D