Egy apró, fekete szőrpamacs. Hullámos bundával és kunkori farkincával maga volt az egyediség. Mindössze két hónapos volt, amikor 2005. április 9-én hozzám került. Otthon előzőleg annyit kérdeztem édesanyámtól, kell-e kutya. Nem győzködtem, nem érveltem, miért kellene újabb kutya, hiszen volt kettő. Igaz, mindketten már a tízes éveikben jártak. Egyetlen feltétele volt csupán: csak kistestű kutya lehet. Ez a feltétel teljesült, így eredeti gazdáitól, egy velem egyidős lánytól és a családjától hozzánk került azon a szombati napon a fekete kis szőrpamacs.

Olyan nagy tévhitben éltem. Azt hittem, a XXI. századi ember már kellően sok információval rendelkezik bolygónkról, a Földről, és a környező űrről. Ám rá kellett jönnöm, hogy az emberi butaság (pontosabban a hülyeség, mert a butaság egy bizonyos pontig kezelhető…) határtalan. Ez sokszor szorgalommal és kitartással párosul. (Az emberi hülyeség, és ostobaság mint hajtóerő, nem újdonság a számomra…)

Meleg, napsütéses őszi nap volt. Az utca kihalt. Körülbelül negyed kettő felé járt az idő. A város egyik csendes környékén egy kétszintes családi ház kerítésénél fekete orrgomb jelent meg. A tulajdonosa egy labrador németjuhász keverék kutya nagyokat szippantott a levegőből. Füleit hegyezve figyelt. Tudta, hogy közeledik az idő. Lassan megcsóválta a farkát. Ismerős illatot érzett a levegőben. Egyre izgatottabbá vált. A járdán lépések zaja hallatszott, melyek határozottan közeledtek. Az ismerős, kedves illat egyre erősebbé, intenzívebbé vált. A kutya egész teste táncot járt örömében, a feneke jobbra-balra billeget, ahogy a farkát csóválta.

Hová fajulhat még ez a világ? Ez pusztán költői kérdés. Lesz még rosszabb. Sokkal rosszabb. Ez nem pesszimizmus, ez ténymegállapítás. Hivatkozhatnék a jelenlegi munkahelyemen tapasztalt rengeteg negatív dologra, és arra, hogy a vezető beosztású embernek kinéző zsarnokok mennyire ostobák. Ha agyhalottaknak minősíteném őket, még az is túlzó dicséret lenne velük szemben.

Írtak mostanában kézzel bármit is? Nem? Pedig jó móka, és sok szempontból hasznos. Ebbe most nem mennék bele, erre ott vannak a különböző szakemberek, hogy miért hasznos mind az agy, mind a kéz számára a kézzel történő írás. Főleg a folyóírás, amit közel húsz éve nem csinálok. Talán van is már annyi ideje, talán több is. Sőt, biztosan hosszabb ideje nem alkalmaztam már a folyóírást. Amikor írok, kombinálom a betűket, így megalkotva a csak rám jellemző írás stílust. Vannak betűk, amiket nyomtatottan írok a papírra, másokat az általános iskola alsó tagozatában megismert módon kanyarítom oda. Mindig, mikor visszanézem az írásomat, érdekes, kacifántos egyveleget látok.