Egy apró, fekete szőrpamacs. Hullámos bundával és kunkori farkincával maga volt az egyediség. Mindössze két hónapos volt, amikor 2005. április 9-én hozzám került. Otthon előzőleg annyit kérdeztem édesanyámtól, kell-e kutya. Nem győzködtem, nem érveltem, miért kellene újabb kutya, hiszen volt kettő. Igaz, mindketten már a tízes éveikben jártak. Egyetlen feltétele volt csupán: csak kistestű kutya lehet. Ez a feltétel teljesült, így eredeti gazdáitól, egy velem egyidős lánytól és a családjától hozzánk került azon a szombati napon a fekete kis szőrpamacs.

Abban az időben nem volt munkám, de eljártam Celldömölkre számítógépes tanfolyamra, hogy így biztosítsak magamnak jobb lehetőségeket a munkaerő-piacon. Ott ismertem meg a lányt, akitől Buksit kaptam. Ám ekkor még nem volt meg a neve. Bátyámmal, az akkori barátnőjével és a lánnyal együtt mentünk el Mersevátra, hogy elhozzuk a kiskutyát. A lánytól korábban kaptam képeket és videót is a kiskutyáról. Így már tudtam, mennyire aranyos. A képek édesanyámat is meggyőzték, így nem volt ellenvetése, a kutyus beköltözhetett hozzánk. Pár hónapig egy porszívós doboz volt a lakhelye, az, amiben elhoztuk.

Toncsi és Picin különösebb izgalom nélkül fogadták az új jövevényt. Bóbita, a nimfapapagáj sem zavartatta magát. A kutyus rövid idő alatt belopta magát mindenki szívébe. Laska füleivel, értelmes tekintetével, okos, barna szemeivel, gömbölyű fejecskéjével és kunkori farkincájával, - amiben volt egy törés – nagyon egyedi volt, személyiség tekintetében igazi egyéniség. Ráadásul nagy mozgás igényű. A tágas udvart hamar felfedezte magának. Imádott játszani, birkózni. Ebben elsősorban Toncsi volt a partnere, Picin korából adódóan nem játszott társaival. Már 12 éves volt, amikor Buksi megérkezett a családba. Őt csak gazdaasszonya érdekelte. Minden nap a kerítésnél állva várta haza. Megtanulta, hogy mikor ért haza imádott gazdája délelőttös és délutános héten. Csak akkor tudott nyugodtan aludni, amikor tudta, gazdaasszonya hazaért. Picin könnyen barátkozott, nagyon vágyott a szeretetre és hihetetlen élni akarás jellemezte a németjuhász-tacskó keveréket.

Picin még fiatalon egy autó elé került, mely megütötte a farát, és súlyosan megsérült. Sérülése miatt mindannyian lemondtunk róla, ám ő megmutatta, hogy nincs számára lehetetlen. A fájdalmak ellenére mindig kimászott a kutyaházból és megmutatta magát. Napról napra apránként javult az állapota és sikeresen talpra állt, ám a baleset miatt nehézkesebben mozgott. Mindezek ellenére teljes és hosszú életet élt. Jóval a tizedik életéve fölött járt, amikor egy januári napon csendben elhunyt. Toncsi pár évvel később távozott el, így Buksi egyedül maradt, mert időközben Bóbita is elment.

Teljesen belakta mind a lakást, mind az udvart és az utcát, valamint a környéket is felfedezte magának. Ugyanis rafinált módon tudott megszökni, amikor az ember nem figyelt rá. Miután megvolt a kiadós futás, mindig hazatért, tagjaiban jól eső fáradtsággal. Sem a kerítés magassága, sem a kapuk nem tudták útját állni. Nem egy alkalommal lendületből ugrotta át a kerítést, vagy az ember pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva surrant ki valamelyik kapun. A legszebb mindig akkor volt, amikor önfeledt boldogságban körbefutotta az udvart, nagyokat szökkenve. Olykor néhány másodpercig szinte úszott a levegőben.

Buksi a házban megtalálta magának azokat a helyeket, ahol szívesen pihent. Például a nappaliban az udvarra néző ablaknál álló kanapé tetejét, ahova mindig szívesen felfeküdt, vagy ott üldögélt az utcát kémlelve. Az erkély is a kedvenc helyei közé tartozott, ahonnan nem csak az utcát, a főutat is szemmel tudta tartani. A hazatérő családtagokat mindig úgy üdvözölte, hogy felhúzta az ínyét és a farkincáját pörgette, miközben vidáman prüszkölt. Az is szokása volt, hogy ha idegeneket vett észre, akkor a teraszról nagy lendülettel megiramodott, majd a lépcsőn dobbantva ugrott egy nagyot és máris meg tudta ugatni az utcán elhaladó embereket.

Amikor meg tudott lépni, és az utcán kóborolt, sosem bántotta az embereket, sosem támadt rájuk, inkább kitért előlük. Az utcán még a postás sem félt tőle, csak akkor, amikor kerítésen belül volt. Buksi érdekes módon csak akkor ugatta meg az embereket, ismerősöket is, ha az utca felől közelítettek, és ő kerítésen belül volt. Ha a kertben bóklászott, akkor nem foglalkozott a szomszédokkal. Mindent megnézett magának, körbeszaglászott és megjelölt.

Imádott játszani és futkosni. Akkor érezte magát a legjobban. Főleg, ha ehhez partnert is talált magának, akivel kölcsönösen nyúzhatták egymást. Mivel nagy mozgásigénnyel rendelkezett, sokáig bírta a gyűrődést. Akkor is, amikor az ember már teljesen elfáradt. Játék közben vidáman ugatott az embernek, ezzel jelezve, ő élvezi a játékot és a közös programot. Sokszor volt, hogy elkapta a bokámat, vagy éppen a nadrágomat, cipőmet marcangolta vidám morgás kíséretében. Előfordult olyan is számtalan alkalommal, hogy elkapta az ember lábfejét cipőn keresztül, és nem engedte el, akkor sem, amikor az ember valamiért bement a lakásba. Az ember minden lépését morgással kísérte, de nem engedte el a zsákmányát. Hány cipőt és hány nadrágot tett így tönkre… Viszont az önfeledt, boldog pillanatokért megérte.

Hány, de hány alkalommal túrta szét az ember ágyát, mert éppen úgy tartotta úri kedve. Hány, de hány alkalommal aludt mellettem, olykor teljesen beszorítva. Vagy éppen a fotel mellé heveredett, miközben a számítógépen pötyögtem. Még ebéd közben is megtalálta a helyét valamelyik széken, vagy a padon. De az asztalon elhelyezett ételhez nem nyúlt. Sokszor csak elfeküdt összegömbölyödve, vagy a fejét az asztalra téve figyelte, hogyan ettünk.

Tudta, hogyan hízelegjen az embernek, amivel mindig mindenkit levett a lábáról. Sokszor volt, hogy amikor hazaértem a munkából, a bal mancsát felemelve üdvözölt. Miközben vidáman vigyorgott és prüszkölt. Mindig levette a szagmintát, hogy merre jártam, kikkel találkoztam. Édesanyámhoz jobban kötődött, mint hozzám. Sosem örült annak, ha elmentünk otthonról, olyankor szomorú pillantásokkal „jutalmazta” távozásunkat, viszont felhőtlenül boldog volt, amikor hazaértünk. Ezek az apró dolgok a mindennapok részeivé váltak, ahogy az is, hazatéréskor a biciklicsengővel jeleztünk neki, megjöttünk. Így teltek az évek egymás után. Mindennapjai részét képezte az is, hogy napjában többször megriogatta Bóbitát, majd vidáman csóválta a farkát, ahogy a földön sétálgató madár méltatlankodva fújtatott, vagy rikácsolt. A riogatás annyiból állt, hogy odaugrott hozzá, nyirkos orrával megbökte a madár hátát, majd hátra ugrott. És vidáman vakkantott párat.

Mint minden állatnak, Buksinak is megvolt az a képessége, hogy tudja, kinek melyik testrésze beteg, így mindig odafeküdt, ahol a betegség lappangott. Esetemben mindig a lábamhoz, mert azzal küzdöttem évek óta. Sokszor ébredtem arra, hogy nincs mozgásterem, mert Buksi teljesen a lábamhoz feküdt, és méltatlankodva nyöszörgött, amikor a számára kényelmes testhelyzeten változtatni akartam. Hányszor töltötte be a szobát édes, halk szuszogása, vagy elégedett hortyogása, miközben kisajátította magának valamelyik ágyat, vagy csak egyszerűen leheveredett valahova.

Hiába teltek az évek, ugyanaz az életvidám, játékos kutyus maradt, aki volt. Olykor kedvetlen és szomorú volt, de ezt betudtuk annak, hogy időközben elhagyta már a tizedik életévét. Az ilyen napok átmenetiek voltak, mindig visszatért az életkedve.

Ám egyszer komolyan megbetegedett. Nem tudtuk, mi okozta a problémát, csak azt tapasztaltuk, hogy szomorúan nézelődött, elfeküdt, és ha megmozdult, fájdalmasan nyüszített. Kétségbeesve próbáltunk rájönni betegsége okára. Az interneten a legdurvább lehetőségeket leltem fel a tünetek alapján, a bélcsavarodástól kezdve a daganatig bezárólag. Kerestem állatorvosokat, akik pontosan meghatározhatnák a probléma okát. A betegen töltött napok folyamán az állapota kis mértékben folyamatosan romlott. Az éjszakákat nyugodtan át tudta aludni, de a nappalokat szenvedéssel töltötte.

Mikor sikerült kapcsolatot létesítenem az egyik állatkórházzal szombat délelőtt, a vonal másik végén lévő illetékes közölte, nem tud kijönni házhoz, hiába jeleztem, Buksinak komoly fájdalmai vannak. Ez október végén történt. Az újságban mindig írták, milyen ügyeletes orvosok vannak, és hogyan lehet elérni őket. Felhívtam az ügyeletes állatorvost, elmondtam a tüneteket és kaptam tanácsot, mivel segíthetek neki. Követtem a tanácsot, és mire az orvos kiért, addigra Buksi állapota észrevehetően javult.

Az orvos megvizsgálta, amit Buksi megadóan tűrt. Megkapta a szükséges antibiotikumot is az orvostól. Az orvos ellátott bennünket tanácsokkal, és mondta, ha bármi probléma lenne, azonnal jelezzük neki. Buksi életkedve visszatért, és ugatással búcsúzott az orvos házaspártól. Azóta Buksi a szokásos, vidámsággal éli életét. Azok a napok aggódással teltek, mert Buksi nem egy kutya, hanem családtag, aki megérdemli a törődést.

November végén, egy hónappal az októberi betegeskedése után ismét előjöttek a korábbi tünetek, Buksinak nagyon erős fájdalmai voltak. A korábbi kezelés megismétlése nem használt. A gyógyszerek jóval lassabban fejtették ki fájdalomcsillapító hatásukat. Ismét telefonálás, az állatorvos újból injekciót adott neki. Javasolta a sárvári vasútállomás mellett lévő rendelőt, hogy ott szükség esetén ultrahangos vizsgálattal vagy röntgennel pontosabban meg tudják határozni, milyen betegség gyötri Buksit. Tehetetlen várakozás és aggódás jellemezte a hétvégét, mert úgy tűnt, Buksit nem tudjuk eljuttatni a rendelőbe. Ám szerencsére a bátyám jelezte, hogy ráér, így egy kicsit megnyugodtunk.

Hétfőn délelőtt telefonáltam a rendelőbe, röviden vázoltam a tüneteket, és érdeklődtem, mikor tudják fogadni. Megkaptuk az időpontot, és azonnal összekészültünk, hogy azonnal tudjunk indulni, amikor a bátyám megérkezik az autóval. Buksi szomorúan szemlélt engem és édesanyámat, mert úgy gondolta, elmegyünk és őt otthon hagyjuk. Próbáltuk elmagyarázni neki, hogy ezúttal ő is jön velünk. Utazik egy kicsit.

Amint a pórázt meglátta, és kinyílt előtte a kapu, azonnal menni akart sétálni, és körbeszaglászni a környéket. Ám végül sikerült az autóba csalogatni. Út közben érdeklődve nézelődött körbe, hova is megyünk. Amikor odaértünk a vasútállomáshoz, ahol a rendelő van, füleit hegyezve szállt ki az autóból, és mindenfelé menni akart, csak a rendelőbe nem. Hirtelen rengeteg új szag csapta meg az orrát, új volt számára a környék, így fel akarta fedezni magának, és mindenhol ott akarta hagyni a jelét. A rendelőbe is csak alapos szimatolás és jelölés után volt hajlandó bemenni. Ott is az volt az első dolga, hogy körbeszimatoljon, majd ismételten jelöljön. Egy kicsit várnunk kellett, mert a doktornő éppen egy cicát kezelt. Várakozás közben Buksi megjelölte az egyik kutyatápos zsákot, amire a cica gazdája hívta fel a figyelmünket, így azonnal próbáltuk megregulázni, de már késő volt.

Közben érkeztek az újabb és újabb kis betegek, így Buksit ölbe kellett venni, nehogy megriassza a macskákat, vagy a nála kisebb termetű kutyákat. Szerencsére rövidesen ő került sorra. A rendelőben elmondtuk, milyen tünetei voltak, milyen gyógyszert kapott, mikor jelentkeztek először a tünetek, és akkor milyen kezelést kapott. A doktornő türelmesen végighallgatott bennünket, utána alaposan megvizsgálta, megmérte a lázát, majd ultrahanggal megnézte a hasát. A vizsgálat során nem talált daganatot. Buksi megadóan tűrte sorsát, egyedül azt viselte nehezen, amikor pár percre lefogtuk, hogy a doktornő megvizsgálhassa a hasát ultrahanggal. A doktornő beadott a combjába két injekciót, és megbeszéltük, hogy kedden visszavisszük ellenőrzésre. Addig nem adunk neki semmilyen gyógyszert. A rendelőből kijövet Buksi ismételten menni akart az orra után, hogy kiélvezze az új területek nyújtotta felfedezés örömét, de nem hagytuk neki, mert indulnom kellett munkába, és előtte még ebédelni akartam. A keddi ellenőrzés probléma nélkül zajlott, Buksi várakozás közben hallatta a hangját a rendelőben. Kapott egy újabb injekciót, valamint a doktornő felírta a gyógyszereket, amiket egy hónapon keresztül adni kell neki. Buksi életkedve ismételten visszatért.

Meddig marad még velünk? Nem tudom. Ezt majd az idő eldönti. De mindannyian tudjuk, egyszer majd örökre lehunyja szemeit… Ilyenkor tudatosul igazán az emberben, hogy a kutyája élete folyamán mennyi szeretettel halmozza el, még ha ez sokszor nem is tűnik fel, mert annyira hétköznapi és megszokott, észrevétlen és jelentéktelen számodra. Feltételek nélkül, önmagadért szeret… Ezért becsüld meg.

Felvidít, ha szomorú vagy, meghallgat, ha bánt valami. Noszogat, hogy ideje játszani, és minden pillanatnak örülni kell, amit vele tölthetsz. Kit érdekel, ha feldúlja a lakásod? Hogy hullajtja a szőrét, vagy éppen mély gödröket ás az udvarban? Ellopja a cipődet és szétrágja? Sose bánd, hiszen olyan finom csemege, amin rajt van a gazdi illata. Figyelted már a kutyádat, miközben nyugodtan szunyókál az ágyadban? Azért olyan kellemes ott álomra hajtani a fejét, mert benne van a tested illata, amit oly nagyon szeret.

És mi marad utána, mikor végleg elmegy? A rengeteg emlék és az üresség. Mindaz, ami korábban rejtve maradt előtted, vagy figyelmetlenséged miatt nem vetted észre, felértékelődik. Ekkor veszed észre ezeknek a pillanatoknak az igazi jelentőségét. És mindent megadnál azért, hogy ezeket újra átélhesd. Szeretnéd érezni a bundája puhaságát, az orra nedvességét az arcodon, vagy a puha nyelvét, amint a kezedet nyalogatva éppen vigasztal. És úgy tanít meg a szeretet fontosságára, hogy sosem korhol, csak megmutatja, milyen feltételek nélkül, igazán szeretni…