Írni könnyű. Pont. Ezen nincs mit ragozni. Jól írni viszont nehéz. Teljesen mindegy, miről van szó, jól megfogalmazni valamit igazán nehéz. Főleg igaz ez arra, ha valaki történetírásra adja a fejét. A jó alapötletek nagyon hamar jönnek, de abból kihozni egy igazán izgalmas, érdekes történetet már komoly és nehéz munka. Odafigyelés kell, és folyamatos ötletelés, valamint fel kell építeni az egész történetet az alapoktól. Ki kell találni a karaktereket, és cselekedtetni, beszéltetni kel őket, valamint ki kell alakítani a személyiségüket, motivációt adni nekik.

Amibe gyakran bele szoktam futni, hogy jön egy jó ötlet, de piszok nehezen állok neki a megvalósításnak, mert van egy mérce, amihez igazodni szeretnék. Ilyen volt az is, amikor felmerült bennem egy olyan történet, ami a Terminátor univerzumban játszódik, és a középpontban az áll, ahogy a Skynet kifejleszti az egyik leghatékonyabb gyilkológépet, a T-800-101-es modellt. A történetből mind Sarah, mind John Connor kimaradna. És itt ütköztem igazán komoly nehézségekbe. Meg kell teremtenem a Terminátor első és második részére jellemző apokaliptikus világképet, a reményvesztettséget az emberek oldaláról, valamit a Skynet-re jellemző kíméletlen precizitást és hatékonyságot. Bele is kezdtem a történet megírásába, de még mindig csak vázlat formájában létezik. Főleg a technológiai részletek miatt. Nem sok ismerettel rendelkezem a robottechnológia terén, és egy ilyen történet esetében nem lehet csak vázlatosan leírni a Terminátorok működési mechanizmusát, mivel egy folyamatot szándékozok bemutatni az első, kezdetleges Terminátoroktól a folyamatosan fejlesztett típusokon át a T-800-101-ig bezárólag.

És bizony nem lehet figyelmen kívül hagyni a filmekben megjelenő lánctalpas, valamint repülő mechanikus gyilkosokat. Még akkor sem lehet megkerülni őket, ha csak mellékesen tűnnek fel a történetben. Ami egy nagyon nehéz technikai részlet, az az élő szövet a fémvázon, ami annyira jól van kidolgozva, hogy a különböző, mozgatásért felelős szervomotorok hangját teljesen el tudja fedni. Megint egy olyan pont, amit nem lehet csak úgy, felületes leírással elintézni. Valamint ott vannak az elektronikai dolgok, és a gyilkológépek vezérléséért felelős programok. És megint ott vagyok, ahol a part szakad, mert nagyon minimális rálátásom van a robottechnológiára. Pedig az alaposság miatt szükségem lenne arra, hogy tisztában legyek azzal, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük a mérnököknek, át kellene látnom, mitől lesz működőképes egy ilyen kibernetikus organizmus. És persze a beszédért felelős alrendszer kidolgozását sem hagyhatom figyelmen kívül, mert fontos pontja ezeknek a gépeknek, hogy tökéletes emberi hangon képesek beszélni, és szükség esetén bárki hangját tudják utánozni. Tökéletesen.

Amikor (volt) kollégámnak említettem, hogy akarok egy ilyen történetet írni, biztatott, és tetszett neki, amit felvázoltam. Kár, hogy még mindig nem jutottam el addig, hogy azt mondjam a történe4t eddig megírt vázára, hogy az olyan, amilyennek elképzeltem. Igaz, a léc is magasan van az első két film miatt. James Cameron teljes történetet alkotott a terminátor első és második részével. Teljesen lezárva és elvarrva minden szálat. Ám a hollywoodi filmipar és a pénzemberek úgy gondolták, számtalan bőrt lenyúzhatnak erről a rókáról. És ez bizony meg is látszik a filmek színvonalán. Egyre gagyibbak lettek. Legalábbis szerintem. Az utolsó, Genisys már a vállalhatatlan kategóriába esett nálam. Semmi nem volt meg benne az igazi terminátor hangulatból. Ráadásul a Sarah Connor-t és Kyle Reese-t alakító színészek között alapszintű kémia sem volt, pedig az előzmények ismeretében el kellett volna hinnem, hogy közöttük romantikus kapcsolat bontakozik ki azért, hogy végül megszülethessen John Connor. Na, többek között ezért is vetettem el az unalomig ismert és lerágott csontot. Ki akar egy újabb történetet, amiben ismét az emberiség megmentője kapja a főszerepet? Szerintem senki. Jelenleg a terminátor hatodik részét várom, ami zárójelbe teszi a harmadik, negyedik és ötödik részek történéseit, és a T2-től folytatja az események elbeszélését.

No, de ennyi elég is a terminátorról. Ha valakit esetleg érdekel, mire jutottam eddig, szívesen megosztom a gyakorlatilag csak vázlatként létező történetet. Még azt sem tudom, hogyan fogom lezárni. Sajnos munka mellett nem egyszerű elég időt szakítani az írásra.

Teljesen mindegy, az ember milyen környezetbe helyezi a szereplőit, a lényeg, hogy jól tudja őket irányítani és cselekedtetni. Több romantikus történettel is próbálkoztam, barátaim szerint nem lettek rosszak. De hát ők elfogultak. Az ember (legalábbis én) nem lehet maradéktalanul elégedett. Mindig látni kell azt, hogyan tud továbbfejlődni, jobb íróvá válni.

Egy történetet könnyű összecsapni, felületes figurákkal, de mélységet adni nekik, valamint a cselekménynek már sokkal nehezebb. Főleg, ha egy-egy történet esetében véletlenszerűen bukkannak fel az ötletek, és azokat össze kell hozni a korábbi cselekményszállal, vagy szálakkal. Így jártam „Az űrvadász” című írásommal több ízben is. És még azt se fejeztem be… Évek óta függőben van, mert azt egy nagyobb volumenű írásnak szánom. Abban csak azért van romantikus szál, mert egyszerűen adta magát. Eredetileg egyáltalán nem akartam beletenni, de végül nagyon jól beilleszkedett a cselekménybe.

Volt kollégámmal, Tomival rengeteget beszélgettünk filmekről, könyvekről, és nagyon jól áthidaltuk a különbségeket. Sosem személyeskedtünk, ha véleménykülönbség volt köztünk, mert ezt tudtuk kezelni. Szeretem, ha valakivel ilyen jól lehet beszélgetni, mert ez ösztönzően hat rám. Inspirál, ha valaki látja bennem a potenciált, és biztat arra, hogy folytassam a munkát. Mindig fontosnak tartottam a véleményét. Amikor blogolni kezdtem, minden újabb posztom után vártam, hogy mit szól az aktuális bejegyzésemhez. Rengeteg alkalommal beszélgettünk Tarantino munkásságáról. Imádjuk azt, hogy klasszikus módon fényképezi a filmjeit, sokszor hosszú vágásokkal operálva. Lehet, hogy több filmből szedi össze az ötleteket, de azokat jól használja fel. Ráadásul Tarantino nem adta el magát Hollywoodnak. Rengeteg időt szán egy-egy film elkészítésére. És ez meg is látszik a minőségen. Tarantino filmben még nem csalódtam.

Hollywoodban bevett szokás, hogy a filmeknek pozitív végkicsengéssel kell végződniük. És persze nem maradhat el a kötelező romantikus szál sem. Ezzel azért nem értek egyet, mert nem egy történet attól működik jól, hogy ott a lehetőség, de a két szereplő között nem jön létre a szerelmi kapcsolat. Nagyon érezni, ha az események sodrásába bele lett erőltetve a kötelező romantika. Megtöri a cselekmény dinamikáját. Amire figyelni kell, hogy ha a cselekmény dinamikája rendben van, a szálak jól vannak vezetve, akkor fölöslegesen ne tuszkoljunk bele olyan vonalat, cselekményszálat, ami hazavágja azt, ami jól működik úgy, ahogy kidolgoztuk.

Ebben volt jó Guy Ritchie, aki olyan filmeket tett le az asztalra, mint a Blöff (Egyik személyes kedvencem), vagy A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső, de Sherlock Holmes modern kalandjai is ideférnek még. Nekem tetszett a karakter megreformálása. Mondom mindezt annak fényében, hogy lassan a végére érek Sir Arthur Conan Doyle Összes Sherlock Holmes történetét tartalmazó kiadvány második kötetének.

Az írók közül abszolút kedvencem Douglas Adams a Galaxis útikalauz sorozattal és Dirk Gently nyomozóval. Korábban nem értettem az angol humort, de ezeknek a könyveknek az olvasása közben beleszerettem. Nem egy olyan megoldással rukkolt elő Adams, amin fetrengve röhögtem. Mint például az elektromos szerzetes. Amikor először olvastam róla az első Dirk Gently történetben, a padlóról szedtem fel az államat. És bizony Adams sok ilyen pillanattal megörvendeztetett. Andy Weir szintén jól szórakoztatott A marsi című művével. Szépen felépítette a sztorit, ami egyből beszippantott, amikor az első mondatát elolvastam.

Ami nagy hiányosságom, hogy sosem tűzök ki egy-egy időpontot, határidőt, amire az adott történettel végeznem kellene. Elsősorban a magam örömére írok különböző történeteket. Ezek között van sci-fi, noir, vagy egyszerű romantikus történet. És amióta elkezdtem nézni a Gotham című sorozatot, felmerült bennem a gondolat, hogy írhatnék egy olyan novellát is, ami Gotham városában játszódik. (Hiába, a klasszikus ötletelés, lelkesedés, majd csüggedés, ami miatt aztán nem egy ígéretesen induló történetem félbemarad… Ezen kellene változtatnom) Ó, és ne felejtsük el, hogy belekezdtem egy Superman történetbe is, ami szintén függőben maradt. Pedig jónak gondolom az alapötletet, középpontba állítva Clark lelepleződését Lois előtt.

Ezt egyébként Richard Donner nagyon jól megoldotta az első Superman (1978) filmmel egy időben forgatott második részében. Kár, hogy a producerek leváltották, pedig a forgatókönyv jól ki volt dolgozva, nem vette véresen komolyan magát, de nem is ment át gagyiba. Ügyesen egyensúlyozott az akció, a romantika és a humor mezsgyéjén. Richard Donner végül 2006-ban vághatta össze a saját változatát. Azért merem kijelenteni, hogy az ő verziója jobb lett volna, mert láttam a végredményt. Jól kidolgozták Lois nyughatatlan, folyton kutató, nyomozó természetét. A 2013-as Acélember álmosítóan unalmas volt, hiába a modern kor látványvilága. Simán bealudtam rajta. Viszont az 1978-as Superman filmnek van egy kellemes, kedves naiv bája, ami miatt időnként meg szoktam nézni, és jól szórakozom rajta.

Amire szerintem egy-egy történet megírásakor figyelni kell, hogy megteremtsünk egy olyan hangulatot, ami megfogja az olvasót, és szánjunk időt mind a történet fővázának, mind a karakterek személyiségének a felépítésére. Tudnunk kell, hogy honnan indulunk, és hova akarunk eljutni. Haladhatunk lineárisan, vagy ahogy a profik csinálják, több mellékszálat beépítve juthatunk el a végkifejletig. A történetet kezdhetjük in medias res (Mindennek a közepébe), vagy rászánhatjuk az időt a felvezetésre, bemutatva a főbb karaktereket.

A legfontosabb, hogy szánjuk rá az időt, nem szabad hagyni, hogy bármi is eltántorítsa az embert az írástól. Ha naponta csak fél órát szánunk rá, már az is bőven elegendő, mert idővel eljutunk addig, hogy lezárjuk a történetet, és tudjunk foglalkozni egy újabbal. Merjünk merészek és egyediek lenni. Ne ragadjunk le egy sablonnál, egy sémánál. Törekedjünk arra, hogy mindig meg tudjunk újulni, így adva újabb és újabb élményeket az olvasóknak. Annak idején Sir Arthur Conan Doyle is azért vonultatta vissza híres detektívjét, mert úgy érezte, már nem tud megújulni. Más kihívásokra vágyott. Ki akarta próbálni magát más műfajban is. Ami sikerült is neki.

Ha valaki belevág abba, hogy történeteket, elbeszéléseket írjon, találkozni fog ezekkel a nehézségekkel, valamint azzal, hogy hiába van meg a jó alap, amiből remek történetet lehetne kanyarítani, nem jön az ihlet. Vagy éppen elakad a történet írása közben, és nem tudja, hogyan folytassa a már megkezdett sztorit. Ezeknek a nehézségeknek a leküzdésére saját magunknak kell megoldást találni, nincs általános recept. Ahogy a jó történethez sincs útmutató. Próbálkozni kell. Folyamatosan. Minden nehézség ellenére. És fontos, hogy ne kényszerből, hanem élvezetből írjunk. Élvezzük az alkotás folyamatát. Engedjük el a görcsösséget.

Arra figyeljünk, hogy minden olyan dolog benne legyen az aktuális történetben, amit kigondoltunk. Ha nem illik bele, akkor nyugodtan vessük el. Vagy használjuk fel máshol.

Miközben eme bejegyzést gépelem, azon gondolkodom, hogy nem írtam-e már korábban valami hasonlót. Mert nem egy olyan gondolat jött elő, amit valahol, valamikor már megfogalmaztam. No, mindegy, most valahogy nem találom eme dokumentumot a számítógépen. És most csak ezt akartam. Remélem, rávilágítottam, hogy történeteket írni, pláne jó történetet egyáltalán nem egyszerű dolog. Türelem kell hozzá és rengeteg kitartás.

A végére jöjjön egy Márai idézet az írással és a lelkiismerettel kapcsolatban:
Csak a lelkiismeret lehet bírád, hóhérod vagy pártfogód, senki más! Ha írsz, csak a lelkiismeretnek tartozol számadással, senki másnak. Mindegy, mit várnak tőled, mindegy az is, mivel büntetnek, ha nem azt adod nekik, amit remélnek tőled, vagy amit hallani szeretnek! A börtön és a szégyen, a pellengér és a meghurcoltatás, a hamis vád és a nyelvelő megalázás, a szegénység és a nyomorúság, mindez nem érint igazán. Csak lelkiismereted tud büntetni, csak ez a titkos hang mondhatja: „Vétkeztél” Vagy: „Jól van” A többi köd, füst, semmiség.

Ismételten köszönöm a figyelmet!