Az elmúlt időszakban összejöttek a dolgok. Szerencsére semmi olyan, amit ne lehetne túlélni, csak az embernek türelmesnek kell lennie, míg minden ismét a helyére kerül. Csalódtam valakiben, aki fontossá vált. Emiatt megszakítottam vele a kapcsolatot. Talán ez önző dolog, de jelenleg úgy érzem, így tudok csak tovább lépni. A képességeimnek hála, hamarabb megsejtettem a dolgot, minthogy az bizonyossággá vált volna.

De most nem erről akarok regélni. Hanem arról, mennyire kimerítő tud lenni a folyamatos hajtás és robotolás egy multi cégnél. Aki ilyen helyen dolgozik, tudja, miről beszélek. Hiába dolgozza ki a belét az ember, annál több terhet raknak rá, és annál inkább űzik-hajtják, hogy minden időben elkészüljön. És ha két percre megállsz valahol, azonnal rád szólnak, hogy miért nem dolgozol.

Helló, bogárhátú kiscsibém! Nézz már körül! Mások csajoznak, pasiznak, mindent csinálnak, csak éppen nem a munkával foglalkoznak, hanem kibújnak alóla. Talán őket kellene jól seggbe rúgni, nem pedig a megbízható embert, embereket a végtelenségig terhelni.

Ja, és a hülye, seggnyaló, sunyi idiótákat ki kellene baszni a picsába, mert folyton kavarják a szart, és hasznot nem hajtanak. Csak azzal törődnek, hogy bármi áron előre jussanak, eltaposva másokat. Szép kis világ ez, mondhatom. Tegyük a megfelelő embereket a megfelelő helyre, a többitől szabaduljunk meg. De ez nem az a hely.

Hogy mi történt az elmúlt időszakban? Nem tudom. Elfáradtam. Nem fizikailag, hanem lelkileg, szellemileg. A többi csak hab a tortán. Nem érzem azt, hogy tovább itt kellene maradnom. Erőt vett rajtam a fásultság. Ami esetemben nagyon ritka.

Talán elértem arra a pontra, hogy nincs tovább. Eddig mindig a tudásom legjavát nyújtva végeztem a munkámat, becsülettel, kihozva mindenből a maximumot. Igen, olykor csúsztak be hibák, mint bárki másnál. De ez a fásult fáradtság most teljesen más. Mérgezőnek érzem a jelenlegi munkahelyemet a fent felsorolt okok miatt. Nem tudok már tovább fejlődni. Ideje tovább lépni. Azt még nem tudom, hogy merre. Talán a fotózás lehetne a főfoglalatosságom, mert abban van kihívás, és tudom, hogy ott folyamatos megújulásra, fejlődésre van szükség, amit véghez tudok vinni.

A legérdekesebb az emberek reakciója volt arra, amikor megpendítettem többeknek, hogy elegem van az egész ótvar cégből a gonosz, rosszindulatú álszent és hazug emberekkel együtt. Mi jelent meg az arcukon? Meglepettség. Hitetlenkedés. Kétkedés. Mindegyikük esetében jól hallhatóan ott bujkált a hangjukban a „Miért?” kérdés. És ez a folyamat nem most kezdődött. Sokkal-sokkal korábban. Csak most jutott el a tetőpontig. Még három hét, mire szabadságolom magam.

Nem lesz egyszerű semmilyen szempontból, viszont összeszorított fogakkal végig fogom csinálni, és a tizedik hét végén (Pünkösd környékén voltam szabadságon, azóta melózok egyhuzamban…) leteszem a munkát. Egyelőre csak két hétre. Ám az is lehet, többé nem térek vissza.

Látni, hallani kellett volna az emberek reakcióit ezzel kapcsolatban. A döbbenet, a meglepettség különös keveréke ült ki az arcukra. Mintha azt mondták volna: Fel akarsz mondani? Pont te?

Akadt, aki úgy reagált eme gondolatra:
-Ne ám! Mi lesz akkor velünk?
Ezt kéretik magasabb szinten megvitatni az arra illetékes magas beosztású emberkével. Ha már a közvetlen felettesnél nem lehet célt érni. Ám mindannyian tudjuk, egyszer eljön az a pillanat, amikor kimondjuk: Itt a vége!

Igen, pont én. A megbízhatóság és a terhelhetőség mintaszobra. Aki képes hat napot is egyhuzamban végigdolgozni anélkül, hogy bármikor is lejjebb adna a minőségből. Aki kőkeményen odateszi magát, amikor szarban a haza. És mit kapok ezért cserébe? Csak ennyit: Köszönöm!

Ezt pénzben is ki lehetne fejezni. Mi lesz akkor, ha pont én dőlök ki bármilyen okból? Akkor kire terheljük rá a különböző feladatokat? Ja, tudom, egy másik megbízható emberre, mert a szabad kapacitást nem lehet megfelelően felhasználni. Ők hadd csináljanak valami mást. Bármit, amihez csak kedvük van. Tisztelet azoknak, akik keményen dolgoznak, és nem sopánkodnak semmi miatt.

Egyébként meg tele van a cég idióta agyhalott műmájer emberekkel. Van, akinek a puszta jelenléte irritál. Lehet, hogy külsőleg viszonylag jól néz ki, de az egész mozgása, lénye annyira művi és mesterkélt, hogy a hideg kiráz tőle. Igen, egy nőről van szó, aki elhiszi magáról, hogy királylány, pedig csak egy üres fejű irritáló némber. És még a hangja is kiválóan alkalmas kínzóeszköznek. Kár, hogy az ilyen agyhalott egyének likvidálását a törvény szigorúan bünteti. És a felszínesség okozta sokkot sem lehet a veszélyeztető tényezők közé sorolni.

Csak a pénz miatt (Ami nem a legjobb, a cég mindennemű állításával ellentétben…) nem éri meg egy mérgező, rosszindulatú egyénekkel telezsúfolt munkahelyen maradni. Bármennyire fájdalmas, a számomra értékes emberektől is meg kell válnom, mert eljutottam arra a pontra, hogy nem akarok tovább itt dolgozni. Kimerültem. A végsőkig. És nem tudom, mikor tudok újra feltöltődni.

Az este folyamán megadta magát az egyik légkondi, és szépen folyt belőle a víz eláztatva egy adag cuccot. Az egyik nőci tőlem kérdezte, hol tartunk ládákat, amibe fel lehetne fogni a vizet. közöltem vele, hogy ezt nem az én dolgom tudni, arra ott vannak a megfelelő emberek, azért tartom őket. Nézett rám ő is meglepetten:
-Jól van na!

A cég vesztesége nem az enyém. Oldják meg ők a problémát. Innentől csak azzal foglalkozom, ami az én dolgom, mindenki más a gondjaival forduljon az illetékesekhez. Azért vannak. Biztos, hogy lesznek, akik meglepődnek majd ezen, de leszarom. Itt a vége a kedves, segítőkész embernek, eljött az önzés ideje. Pont. És a távozásé.